Ez nem sok, ám annak fényében, hogy a településen elképesztően szigorú szabályok vannak érvényben, ráadásul az időjárási viszonyok sem épp olyanok, mint Saint-Tropez-ban, teljesen érthető.

Bányászok lakta város, a sarkkörön túl
Az északi-sarkkörön túl található várost 1906-ban alapította egy szénbányász társaság tulajdonosa, John Munroe Longyear. 1943-ban, fennállásának 37. évében a németek lerombolták a várost, azonban a helyiek a második világháború után újraépítették.

Az 1990-es évek elejéig a szénbányászat adta a legtöbb munkahelyet Longyearbyenben, és a hétköznapi életben is minden a bányászatban rejlő üzlet köré csoportosult. Később a városban építették meg a világ legnagyobb magbunkerét, ahol jelenleg is körülbelül 800 ezer vetőmagot tárolnak, optimális körülmények között, 120 méterrel a föld alatt. Ezeket a magokat katasztrófa esetén bármely nemzet felhasználhatja az újrakezdéshez.

Manapság már számos szabadidős tevékenység közül választhatnak a közösség lakói: többek között úszócsarnok, mászófal, nagy sportcsarnok, élelmiszerbolt, három pubszerű klub, hotelek, kemping, templom, mozi (vasárnaponként) és egy éjszakai diszkó is a van a településen. Nem beszélve a turistákat megcélzó számos ajándékboltról, ugyanis a település lenyűgöző természeti adottságai miatt sok turista bakancslistáján szerepel.

Nyáron is télikabátban kell járni
Mivel a város a sarkkörön túl található, október végétől februárig teljes sötétség, április közepétől augusztusig pedig világosság uralkodik a településen, mely alaposan megnehezíti az itt élők mindennapjait. Olyannyira, hogy az itt élők – hacsak nem utaznak délre – nem tudják, milyen érzés egy szál fürdőruhában kimenni a tengerpartra, ugyanis nyáron is csak körülbelül 5-10 fokig kúszik fel maximum a hőmérséklet, télen pedig a -40 fok sem ritka.

A helyiek élete 2015 decemberében pedig még nehezebbé vált, ugyanis az egyébként sem túl lakályos városban egy lezúduló lavina 11 otthont megsemmisített és további 12-ben komoly károkat okozott. Alig egy évvel később, 2017 februárjában egy újabb lavina 6 másik otthont tett lakhatatlanná.

A klímaváltozás következtében egyre gyakoribbá váló lavinák miatt mostanra nagyon nehézzé vált biztonságos helyet találni itt az építkezésre.

Furcsa törvények

Longyearbyenben viszont nem is az éghajlat és a szokatlan földrajzi viszonyok a legfurcsábbak, hanem azok a szabályok és törvények, amelyeket a helyi adottság miatt a városvezetés meghozott:

- A város lakói nem tarthatnak macskát: így védik a környéken élő, amúgy is szegényes madárpopulációt.
- A kismamáknak nincs lehetőségük a szigeten szülni: a gyermek világrajövetele előtt 3 héttel át kell utazniuk egy szárazföldi kórházba, majd a csecsemővel együtt hazatérhetnek a városba, mivel Longyearbyenben egyáltalán nincs szülészet.
- A városban korlátozzák az alkoholfogyasztást, emellett pedig az embereknek magukkal kell vinniük a puskájukat, ha elmennek otthonról, hogy megvédjék magukat a jegesmedvéktől.

A furcsa törvények közül a legérdekesebb azonban nem is az életre, hanem az elhalálozásra vonatkozik.

Noha a városnak van temetője, 70 éve használaton kívül van, ugyanis a hatóságok 1950-ben betiltották “a halált”.

A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk: általában olyan hideg van a településen, hogy egyrészt a föld is fagyott, másrészt a holttesteket szinte konzerválja a hőmérséklet, így nem indulnak bomlásnak a földben, ezért vonzzák a vadállatokat.

A tudósok attól is tartanak, hogy a permafrosztban (azaz az állandóan fagyott állapotban levő talaj) eltemetett testek még tartalmazhatnak élő vírustörzseket is. Félelmük ráadásul nem is alaptalan, ugyanis egy nemrégiben készült tanulmány szerint a helyi temetőben 1950 előtt elhelyezett emberek testekből még mindig kimutatható az 1918-as influenza járvány.

Ezért az a megoldás született, hogy a halálosan beteg vagy súlyosan sérült embereket a szárazföldre szállítják, hogy ne a szigeten haljanak meg. Természetesen előfordul, hogy valaki váratlanul meghal a városban, ilyenkor a holttestet a szárazföldre küldik eltemetni.

Oké, de miért maradnak itt a lakosok?
A fentieket figyelembe véve jogosan merülhet fel az emberben kérdés, hogy ilyen körülmények között mégis kinek és miért van kedve Longyearbyenben maradni. Minden bizonnyal szerepet játszik benne a lenyűgöző természeti környezet: a túrázásra csábító hegyek, a hihetetlen vadvilág, az északi fény és a tenger látványa.

De ami igazán ide köti a helyieket, az az évtizedek során, a nehéz körülmények által összekovácsolt közösség. És bár a környezet sokszor zord és veszélyes is lehet, a helyiek ragaszkodnak egymáshoz és segítenek egymásnak. Erre jó példa, hogy azokat, akiknek a házát elsodorta a lavina, szomszédok, ismerősök fogadták be, és megosztották velük az otthonaikat, amíg az új, biztonságos házaik felépültek.

noizz.hu